ELŐHANG

Tir Tairngire sötét erdeitől még a tündék is tartottak, és nem is alaptalanul. Az a hír járta, hogy a vidék hegyei között rémületes lények tanyáznak. 2011-ben, az Ébredés idején veszedelmes, zabolázhatatlan mágikus erők szabadultak el, és a barátságos ligetek helyén ősi legendák elfeledettnek hitt világa elevenedett meg. Ettől kezdve aki csak tehette, elkerülte a vadont.

Az Ígéret Földjének lakói mindenkinél jobban tisztában voltak vele, milyen szeszélyes és kiszámíthatatlan tud lenni a mágia, úgyhogy inkább békén hagyták a mélységes völgyeket és a ködbe burkolózó hegycsúcsokat. Ezért is esett a választás aznap éjszaka éppen erre a helyre: a mindentől távol eső vad erdőség a lehető legjobban megfelelt a feladat végrehajtására. Ez azonban Mustangot távolról sem nyugtatta meg. A nő egy sziklás lejtőn várakozott a hegyoldalon, a minden irányban messze elnyúló vadont és a fogyó hold előtt kavargó rongyos szélű felhőket kémlelte, és igyekezett nem gondolni arra, mi történik éppen a közelében fekvő barlang mélyén.

A bömbölő szél elszabadult hajtincseket fújt az arcába. Borzongva hajtotta fel gallérját. A ballisztikus páncélzatot fedő szintibőr általában tökéletesen megfelelő öltözék volt, de ebben a helyzetben jól jött volna valami melegebb holmi. Felhúzta a cipzárt, amennyire tudta, és még jobban megszorította kis automata pisztolyát.

Ekkor hirtelen apró neszre lett figyelmes, és mintha szeme sarkából moccanni látott volna valamit. Villámgyors mozdulattal előrelendítette fegyverét. A lézer célzófény halovány vöröse egy darabig a sötétséget pásztázta, aztán megállapodott egy meglepő közelségben felbukkanó homályos alakon.

— Csak nyugi! — szólalt meg ekkor az árnyék. Mustang leeresztette a fegyvert, de azért úgy tartotta, hogy bármikor újra előkaphassa.

— Muszáj neked mindig így sompolyognod? — fakadt ki, miközben hunyorogva nézett a sötétségbe.

— Bocs, a megszokás. — A férfi már közvetlenül Mustang háta mögül beszélt. — Amikor már képtelen leszek észrevétlen maradni, akkor tudni fogom, hogy itt az ideje a visszavonulásnak.

Mustang a fejét ingatta.

— Nem tudom, nincs-e már most itt az ideje — mondta halkan. — Nem tetszik ez nekem, Silk.

A férfi Mustang vállára tette a kezét.

— Nem lesz semmi baj — nyugtatgatta. — Már nincs sok hátra. Ha Marc végzett, azonnal elhúzzuk innen a csíkot. Bárcsak már a hátam mögött tudhatnám ezt a rohadt helyet!

— Én… nem is tudom. — Mustang mélyet lélegzett, és lassan engedte ki a levegőt. — Az biztos, hogy nem az a mesebeli tündérország, de mégis valahogy… varázslatos hely.

— Már annak, aki hegyes füllel született — szögezte le Silk. — Én legalábbis valahogy nem éreztem a portlandi nyomornegyedek megkapó varázsát, vagy te igen?

A nő a fejét rázta.

— Persze, de mégis… valami van itt a levegőben.

— Nem vagy te egy kicsit elfogult a tündékkel szemben? — incselkedett Silk.

Mustang elmosolyodott. Az biztos, hogy ezentúl már mindig más szemmel fogja nézni Tir Tairngire-t és a tündéket. Egyáltalán, az egész élete meg fog változni — már persze ha egyáltalán túlélik ezt a kis kalandot.

Silk, a lány aggódó arckifejezését látva, gyengéden megszorította a vállát.

— Ne félj, nem lesz semmi baja. Tudja, mit csinál.

Legalábbis azt hiszi, gondolta Mustang, miközben Silk felé fordult.

— Nem is ez aggaszt.

A férfi komoran bólintott.

— Tudom én. Ne aggódj, már a nő is alig várja, hogy elhúzhasson innét.

— Gondolod? Én ebben nem lennék olyan biztos.

— Tudod, hogy szükségünk volt rá.

— Nem. Csak megkönnyítette a dolgunkat — ellenkezett Mustang.

— Jó, akkor megkönnyítette a dolgunkat. Mióta okoz az neked problémát, ha a könnyebbik megoldást választjuk?

— Amióta olyanokkal is lepaktálunk, akikben nem bízom.

— Hát, ilyen az élet az árnyak világában — kedélyeskedett Silk. — Bízhatunk egyáltalán valakiben?

Mustang átnézett a férfi válla fölött. A barlang bejárata mellett, a hegy mindkét oldalán komor sziklák őrködtek. — Valamelyikünknek ott kellene lennie. Silk elgondolkodva rázta a fejét.

— Én is így érzem. De az biztos, hogy csak elvonnánk Marc figyelmét. Jobb, ha nem zavarunk egy varázslót munka közben.

— Miért nem inkább én vagyok mellette? — tette fel a kérdést Mustang. — Vagy te?

— Mert nem akar veszélybe sodorni téged. Bennem meg nem bízik. Persze, végül is nem vagyok tünde, ráadásul… — Silk látta, hogy Mustang szúrósan néz rá, és inkább így folytatta: — Azt hiszem, féltékeny rám… a konkurenciát látja bennem. Tudom, tudom — tette hozzá, mielőtt a lány közbeszólhatott volna —, ez hülyeség; de ő nem így látja. Egyszerűen jók vagyunk együtt, és ezt könnyű félreérteni.

Mustang már oda se figyelt. Álmodozó tekintettel nézett a barlang bejárata felé.

— Szereted őt, ugye? — zökkentette ki Silk a gondolataiból. Mustangot ez az egyszerű mondat úgy érte, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna a nyakába.

— Igen… szeretem.

Most először ismerte be egy másik ember előtt, hogy ez a küldetés számára mást jelent, mint a többi. Ezután már semmi nem mehet úgy, mint azelőtt.

Mustang újra a barlang felé nézett.

— Silk… — suttogta, mire a férfi hátrafordult. Lüktető vörösarany fény áradt a barlangból. A sugárzás egyre erősödött, mintha a nap ma tévedésből a barlangban kelt volna fel. A világosság kiömlött a hegyoldalra is, és a környező hegyek az egyre hangosabban zengő varázsszavakat visszhangozták, amelyek mintha a fénnyel együtt áradtak volna ki a barlangból.

Silknek még éppen sikerült Mustangot elkapnia, aki elkezdett a fény és hang irányába rohanni. A lány dühösen rángatta a karját.

— Nem avatkozhatunk közbe! — kiáltotta rekedten Silk. — Megmondta, hogy maradjunk itt, bármi is történik!

Mustang abbahagyta a küzdelmet, és dermedten állt. A kántálás elhallgatott, de a fény még az eddiginél is erősebben ragyogott, most már egyenletes sugárzással.

— De hát ezt a fényt mérföldekről látni!

— Mérföldekre nincs senki — vetette ellen Silk.

— És a járőrök? — makacskodott Mustang.

— Mire ideérnek, mi már messze járunk. Higgadj már le!

Mustang felsóhajtott. Egyszerre mintha minden ereje elszállt volna.

— Persze, igazad van. Csak szeretnék már túl lenni ezen.

— Mit fogsz tenni, ha vége lesz? A lány elgondolkozott.

— Még nem tudom. Először is attól függ, mik a tervei a cégnek. — Silk bólintott. Elsősorban mindig a cég akarata számított.

— Ha bármiben segíthetek… — A férfi elharapta a mondatot, és mindketten a hirtelen felcsapó lobbanás felé kapták a fejüket. Ugyanekkor egy sötét alak rajzolódott ki a barlang bejáratánál, és rohanvást elindult az erdő vonala felé.

— Aerwin! — üvöltött fel Silk, de a karcsú alak megállás nélkül futott tovább.

— Marc! — sikoltotta Mustang, és a barlang irányába vetette magát. Silk egy pillanatra megtorpant: féltette a lányt a rá váró látványtól. De a következő másodpercben már rohant is a lejtőn lefelé menekülő nő után.

Aerwinnek jókora előnye volt, de a sziklás hegyoldalon még neki is lassítania kellett. Silk most hálát adott a beültetett optikáért, amely megsokszorozta előtte a felhő mögé bújt hold halvány fényét, így könnyedén ki tudta kerülni az akadályokat, és világosan látta a távoli fekete sziluettet is, amint fut előtte az éjszakában.

Silk, miközben tovább fokozta a tempót, átvágott bal felé egy alacsonyabb hegygerincen, és átvetette magát az ormon. Esés közben kapta el a nőt. Összegabalyodva, elszabadult kövek záporában gurultak le a lejtőn.

Aerwin nagy nehezen talpra állt, de Silknek sikerült újra elgáncsolnia. A nő arrébb gördült, és Silk is hagyta, hogy a lendülete néhány lépésre a másik irányba vigye. Egyszerre kaptak a fegyverükhöz, de a férfi — a gerincoszlopába épített optikai processzornak köszönhetően — egy másodperccel gyorsabb volt. Előrántotta a fegyvert; a nő sápadt arcán élénkpiros pötty jelent meg. A tünde sima bőre szinte gyöngyházfényben ragyogott a holdsugárban.

— Inkább ne — mordult rá Silk, mire Aerwin lassan felemelte a kezét a pisztolyról. — Ott maradsz! — tette még hozzá, miközben feltápászkodott, persze ügyelve arra, hogy a piros pont semmiképp ne mozduljon el. A nő farkasszemet nézett vele; akkor sem hunyorgott, amikor a lézer egyenesen a szemébe világított.

— Mi a franc folyik itt? — kérdezte Silk, bár sajnos nagyon is tudta a választ. — Átvágtál minket, mi? Csapda volt az egész. De miért?

— Kössünk alkut — szólalt meg a nő, mire Silk ujja megrándult a ravaszon. De visszafogta magát; először ki kell derítenie, mi történt.

— Fogd be! — mordult rá a tündére — Nincs több alku. Óriási hiba volt megbízni benned, de ne félj, még egyszer nem fordul elő. Megint megkérdezem: miért?

Aerwin némán és mozdulatlanul állt. Ekkor azonban Silk — mesterségesen élesített látásának köszönhetően — észrevette, hogy valami megcsillan a szűk fekete nadrág egyik zsebében. Egy sebtében összecsavart aranylánc kis darabkája volt az, amely a küzdelem hevében kicsúszott a helyéről. A tünde azonnal követte Silk pillantását, de akkorra a férfi már előreugrott, hogy megragadja a szabadon fityegő láncszemeket, és a pillanat töredéke alatt kirántotta a láncot Aerwin zsebéből. A lánc végén egy jádéből faragott, sárkányt formázó amulett lógott.

— Ez Marcé — állapította meg Silk, miközben jeges tekintetét a tündére szegezte. — Hát ezért vertél át minket?

— És még csak most jön a java — suttogta Aerwin gyilkos mosollyal.

Ekkor hirtelen vakító fény árasztotta el az éjszakai égboltot. Szerencsére Silk optikája azonnal alkalmazkodott a változáshoz, de még így is káprázott a szeme, miközben a fény forrását kereste.

Egy rúgás — és a pisztoly kirepült a férfi kezéből. Az amulettet szerencsére sikerült időben megszorítania. Miközben a tünde előrántotta a pisztolyát, Silk oldalra vetette magát. Nem tudott hova menekülni, a kopár hegyoldal nem nyújtott fedezéket. A sötét ruhás nő felemelte a fegyvert, és Silk tudta, hogy ebből a távolságból nagyon is könnyű préda neki. Volt már alkalma megfigyelni, hogy Aerwin ennél sokkal távolabbi célpontot is képes eltalálni.

A lövés, amely eldördült, mégsem a tünde pisztolyából származott, hanem valahonnan fentről. Aerwin hátrahőkölt. Silk a hang irányába fordult, és meglátta Mustangot, aki tőlük vagy tizenöt méterre állt. A lány arcán pokoli elszántság tükröződött, miközben elindult feléjük a lejtőn. Silk most már látta azt is, hogy a fény a fölöttük köröző helikopterből jön, amely a hegyoldalt pásztázza.

— Dobják el a fegyvert! — dübörgött az angol nyelvű felszólítás.

— Dobják el a fegyvert! Kezeket a tarkóra!

A következő pillanatfoszlányban Aerwin felmérte a terepet: Silk a földön, Mustang egyre közelebb, a helikopter nemsokára újra erre fordul. A tünde tétovázás nélkül a fák irányába lendült. Silk látta, hogy bal karját mereven tartja, de ez alig lassította a mozgását.

Mustang abban a pillanatban ért Silk mellé, amikor annak végre sikerült feltornásznia magát. — Jól vagy?

— Megvagyok — válaszolt a férfi. — Tűnjünk innen!

— Megőrültél? Még elkaphatjuk! — Mustang el is indult Aerwin után, de Silk elkapta a karját.

— Nem lehet — mondta. — Csapdába csalt minket. Itt néhány perc múlva nyüzsögni fognak a tiri járőrök. El kell tűnnünk innen!

— De hát ez a nő… — Mustang hangja elcsuklott.

— Tudom! — szakította félbe a férfi. — Hidd el, Stang, semmit sem tehetünk! Azonnal el kell tűnnünk innen!

Mustang arcán végigcsorogtak a könnyek. Ránézett Silkre, és vett egy nagy levegőt. Egy pillanatra a férfi azt hitte, hogy neki fog esni, vagy kiabálni kezd, hogy azonnal menjenek Aerwin után. De Mustang csak reszketeg hangon sóhajtott egyet.

— Igen — mondta. — Menjünk.

Amikor a helikopter újra átpásztázta a területet, a sötét alakokat már elnyelte a föld. Nem maradt ott más, csak magasan a hegy ormán a barlang mélyén pislákoló narancsvörös fény, a vadon és a rémalakokkal teli éjszaka.